2011.05.21. - ORSZÁGOS KÉKTÚRA ( OKT ) 102-103. szakasz ( Kőhányáspuszta - Mindszentpuszta - Gánt ) - Vértes

Táv: 14 km

Útvonal:

Szakasz magassági adatok: Min: 215 m, Max: 413 m, Átlag: 325 m
Emelkedés: 280 m
Lejtés: 382 m
Max. meredekség: 16,5%
Max. lejtés: 17,0%
Átlag emelkedés/lejtés: 4,7%/-4,4%

2 napos előtervezgetés után egy szombati napon nekivágtunk az OKT Vértesi szakaszának. Nem is akárhol, hanem éppen a közepén. A tervezgetés igazából a logisztikán alakult. Megpróbáltam egy viszonylag egyszerűen megközelíthető helyszínt választani. A Szárliget-Várgesztesi szakasszal nem akartam kezdeni, hiszen annak egy részét már egy előző túrán végigjártuk oda-vissza. Tervezgetés közben felmerült bennem, hogy a Vértest legkényelmesebben egy sátorral érdemes végigjárni 2 nap alatt. De mivel sátrunk most épp nincs, ezt kihagytuk. Így maradt a címben is leírt szakasz. Kocsival Gántra mentünk, majd onnan busszal Csákvárra. Csákváron volt még még kb. ¾ óránk, amit reggeli lángosozással, gyümölcsvásárlással, majd a – most kórházként működő - Esterházy-kastély rövid megtekintésével ütöttünk el. Sajnos tényleg nem volt időnk mindenre, ezért elhatároztam, hogy ide valamikor még visszajövünk.

Az Esterházy-kastély

 

A Székesfehérvár-Tatabánya buszjáratra felszálltunk a kórháznál, majd rövid buszozás után meg is érkeztünk Kőhányáspusztára. Legalább 4 turistacsoport szállt le velünk. Mi egyenesen a pecsételő helyhez mentünk. Nem nehéz megtalálni, mert azonnal a – kivűlről igényesen kinéző - Steinau vendégház előtt található egy fa oszlopon. Ott lepakoltunk, elvégeztük a pecsételést, majd csináltam pár képet indulás előtt.

Kőhányáspuszta, pecsételőhely

Esterházy-kápolna Kőhányáspusztán

A házak elhagyása után nem sokkal eszembe jutott, hogy nem fújtuk be magunkat kullancsriasztóval ezért megálltunk pár perce elvégezni a műveletet. Közben két fiatalember jött velünk szembe a kéken, akik megkérdezték, hogy Gánt felé merre kell menni, mert nem volt náluk térkép. Mivel én sem néztem még meg pontosan a dolgot, a mellettünk lévő fára nézve mutattam rajta a kék jelzést, hogy akkor arra. Megköszönték, és elindultak a földúton a domboldal felé. Mi meg utánuk, hisz nekünk is Gánt volt az uticélunk. Kb. 150 méter megtétele után gyanús lett, hogy nem látunk jelzéseket. Nosza – ha már nálam volt – elő a GPS-t! És láss csudát, akkor vettük észre, hogy nem is jelzett ösvényen megyünk, tehát visszafordultunk az ominózus fáig. Amin ott integetett a kék, bár kissé csalókán, hiszen nem erre vezetett. Még visszább kellett menni vagy 60 métert Kőhányáspuszta felé és ott jobbra felfelé indulni a hegyoldalban. Egyből eszembe jutott a két túrázó, akit bizony – messze nem rosszakaratból – sikerült rossz útra téríteni. Ha olvassák ezt a blogot, ezúton is elnézést kérek tőlük!

Szóval rátértünk a helyes kékre elindult az emelkedésünk a hegyoldalban. Nyugodt kellemes erdőben haladtunk. A Nagy-tiszta oldalában még egy - ismereteim szerint - haragos siklót is sikerült megnéznünk, ahogy a szekérút közepén napozott. 

Haragos sikló

Aztán a nap hatását már mi is megéreztük ahogy árnyék nélküli részen tűzött ránk. Kellemes érzés volt amikor az ösvény ismét a lombkoronák alatt haladt. Egy éles jobb hajtűkanyar után elkezdtük az ereszkedést a Csáki várrom  (Oroszlánkő) felé. Az ösvény tele volt faágakkal és kövekkel. Ezt még tetézte a mély avar is, úgy hogy igencsak a lábunk elé kellett néznünk ha nem akartunk egy ficamot összeszedni. Aztán egy rövid pihenőt tartottunk a várrom alatti ösvényen ahol a kék rom jelzés leágazik.

Pihenő a várdomb alján

Magához a romhoz nem mentünk fel, mert néhány kő maradvány miatt most nem volt kedvünk megmászni a dombot. Továbbindultunk és hamarosan kiértünk egy erdőgazdasági műútra. Itt megálltunk enni-inni és eltávolítani a kullancsokat a nadrágunkról. Hát voltak egy páran és ez a következő szakaszra is jellemző volt. Persze nem vártuk meg amíg belénk furakodnak, ezért fél óránként átnéztük magunkat. Amikor a Csáki vár alján lévő műútról balra az erdőbe fordultunk, nemsokára elértünk egy kis ligetes tisztást. Még árvalányhajat is láttunk. Itt nagyon kellemes volt a séta.

A ligetes rész a Som-hegy előtt

A jelzés a ligetben

 
Aztán a Som-hegy oldalában ismét az erdőé lett az uralkodó szerep. Elsősorban tölgyesben haladtunk, majd a bükkök vették át az uralmat. Csodálatos hatalmas egyenes fák álltak az utunk mellett, és rengeteg páfrány volt az aljnövényzetben. 

A Som-hegy oldalában

A túra talán legszebb része volt

A Telefon-nyiladék mellett

 
Jóformán csak az, mivel a bükkök lombkoronája ilyenkor már szinte záródik. Más nem igen élt meg ezen a részen.Aztán jobbról csatlakozott hozzánk a kék négyzet jelzés. Itt figyelni kell mert a kék a pecsételő hely előtt vagy 100 méterre balra ágazik, de nekünk a pecsételés miatt a négyzet jelzést követve Mindszentpusztára kellett menni. Azt tapasztaltuk, hogy a pecsétet – a régebbi leírásokkal szemben – már új helyre a turistaház kerítésére helyezték át. 

Mindszentpuszta. Pecsételőhely

 
Itt ismét a megszokott pihenés, evés-ivás következett, majd rövid nézelődés után visszaindultunk a kék leágazásig. Ekkor már kezdtek gyülekezni a viharfelhők a Vértestől keletre. A távoli dörgések a tempó fokozására késztettek minket. Hiszen hiába készültünk esőre is, jó lett volna anélkül megúszni a túrát. Egy darabig ismét bükkösben kapaszkodtunk felfelé a Hajszabarna oldalában, majd a Pap-völgyben tölgyesben kezdtük meg az ereszkedést Gánt felé. A zárt erdő részben véget ért és egyre ligetesebb részen haladtunk, fejünk felett a növekvő fellegekkel. Szerencsére a nap végéig semmilyen csapadékot nem kaptunk.

Pap-völgy

 

A Pap-völgy után elértük a Gánt előtti földeket, ahol jó néhány villanypásztoron átkeltünk. Szerencsénkre a felhők miatt a nap nem tűzött ezen a részen, így kellemes időben tűző napsütés nélkül tettük meg az utolsó másfél kilométert a településig. 

Az út végén már Gánt

 
Elhaladtunk a Mária kápolna és a templom mellett, majd meg sem álltunk a Vértes vendéglőig, ahol épp egy esküvőre készülődtek. 

Gánt - Szent Vendel apát plébánia

 
De a pecsétet megkaptuk, majd egy-egy fagyi elfogyasztása és a nadrágunk kullancstalanítása után beszálltunk az autóba és megindultunk hazafelé. Bodmér és Felcsút között kapott el minket a nap első zápora. Nagy gondot már nem okozott és szerencsésen hazaértünk.

szintábra

2011.04.23. - ORSZÁGOS KÉKTÚRA ( OKT ) 13. szakasz ( Hűvösvölgy - Remete-szurdok - Zsíros-hegy - Nagy-Szénás - Piliscsaba )

Táv: 22,6 km
Útvonal:

Szakasz magassági adatok: Min: 202 m, Max: 531 m, Átlag: 342 m
Emelkedés: 550 m
Lejtés: 549 m
Max. meredekség: 28,5%
Max. lejtés: 18,4%
Átlag emelkedés/lejtés: 4,9%/-4,6%

Már a tavasz eleje óta terveztem egy Kéktúra szakaszt, de sajnos mindenféle probléma miatt folyamatosan csúsztam vele. Valahol a Gerecse tájain képzeltem el a mostani kihívást, de nem az lett belőle. Így a 13-as számú OKT túrára esett a választásom, méghozzá ismét fordított bejárással, mint az előző túránkban.  Eredetileg úgy volt, hogy ketten a fiammal megyünk, de utolsó nap csatlakozott hozzánk a nővérem és két unokaöcsém is. Reggel hétre hirdettem meg az indulást, hogy a Piliscsabáról induló 7:41-es vonattal tudjunk indulni. Tehát ott tettük le az autót. A vonatozás kellemesen és kulturáltan telt. Új arcát is látni lehetett Pilisvörösvárnak a vonatról, pedig elég sűrűn járok arra autóval. De hát a sínekről más táj kerül az ember szeme elé. Sőt meg van az előnye, hogy nem a vezetésre kell koncentrálnia. Solymáron leszálltunk, és gyalog indultunk a Városház-térre a 64-es ill. 164-es buszhoz, ami átröpít majd minket Hűvösvölgybe utunk kezdetéhez. Persze megfogant bennünk az ötlet, hogy igazán tehetnének valamilyen tömegközlekedési járatot a vasútállomáshoz, hogy a ne kelljen az embereknek több mint 1 km-t gyalogolni a kék busz megállóhoz, ha Budapestre akar menni. Nem is igazán értem, hogy miért nem kanyarodik a Solymár PEMÜ-től érkező busz a vasútállomás felé. A 2 km igazán nem számítana, és csak egy kellemesebb kapcsolódási pont lenne. Mindegy, minket nem terhelt meg a dolog, de az idősebbeknek biztos jobb lenne. Szóval kisvártatva jött a busz és 20 perces utazás után végre megérkeztünk a Hűvösvölgyi végállomáshoz. Ott egy pékségnél vásároltunk egy kis kaját - nem mintha nem lett volna nálunk elég – de hát a friss pékárunak nehéz ellenállni. Aztán elgyalogoltunk a Gyermekvasúthoz.

Fiam és én a Gyermekvasútnál

Ott pecsételtem az igazolófüzetekbe, majd nekivágtunk a túrának. Jó előre felkészítettem a társaságot hogy bizony az első kilométereket a város házai között tesszük meg gyakorlatilag a Remete-szurdokig. A Nagy-rétig sok kocogóval találkoztunk. Aztán a rét után a Náncsi nénitől balra a Zsíroshegyi útra kanyarodtunk. Ez volt az a szakasz amitől féltem, de szerencsére ez annyira kertvárosisas rész volt, hogy egy kellemes sétaként felfogható volt a dolog. Sokan a kertekben tevékenykedtek. Aztán kis kanyargással megérkeztünk a Máriaremetei kegytemplomhoz. 

Ott a padokon megpihentünk, ittunk, megcsodáltuk a templomot kívül és belül – rengeteg márványtábla jelezte a zarándokok háláját mindenhol – majd szedelőzködtünk is megindultunk a Remete-szurdok felé. 









Az Ördögárok útnál érdemes figyelni, mert normális járda híján az úton kell haladni, és a kanyarokban feltűnő autókra igencsak vigyázni kell! Aztán jobbra egy kis utcánál letértünk, és az utolsó házaktól már valóban kezdődött a szurdok. Kellemes és széles ösvényen haladtunk, ahol két kerékpáros is megelőzött. A második kicsit furcsa stílusban, ami pár perces beszédtémát adott nekünk. Minden előzmény nélkül halkan hátulról nagy sebességgel előzött. Mikor észrevettük, megpróbáltunk lehúzódni, de ennek majdnem ütközés lett az eredménye. Jó lett volna ha jelez valahogy amikor közeledik. De ezt nem tette meg. Ezen a részen sajnos erre is számtani lehet. Aztán egy jobbra letértünk az ösvényről, és átkeltünk a patakon egy  ágakból eszközölt alkalmatosságon. Innen már kezdődött az emelkedő, ami felvezetett minket a Remete-hegyre. Ahogy több leírásból is olvastuk, valóban meredek, köves emelkedő volt, úgy hogy érdemes volt a lábunk elé nézni.

Meredek kapaszkodó a Remete-hegyre

A túrabot itt is nagy segítség a kapaszkodásban. De a tetején még érdemes egy kis kitérőt tenni jobbra az ösvényről egy kilátóhelyhez ahonnan nagyon szép rálátást kapunk a szurdokra.

Kilátás a szurdokra

A nyomokból ítélve itt tüzet is szoktak rakni. 1-2 perces pihenő után folytattuk az utunkat. Átvágtunk a távvezetékek alatt húzódó gazos mezőn, majd egy kellemes erdei ösvényen folytattuk utunkat. Szerencsére itt már a csend vett körül minket. Már amennyire a fiúk beszélgetését nem számoljuk. Rengeteg virág volt mindenfelé a kék, lila, sárga dominált. Aztán nagykovácsi előtt egy kereszteződésben lepihentünk, és elfogyasztottuk a szendvicsek javát. Felfrissülve vágtunk neki a Zsíros-hegyhez vezető szakasznak. Itt végig Nagykovácsi szélén jártunk, az ösvényről folyamatosan láttuk a házakat, és hallottuk a hétvégi kikapcsolódások hangjait is. A Muflon itató mellett majdnem elmentünk. De szerencsére épp azt bámultam hogy mekkora buli van egy háznál és mennyi asztal van az udvaron, mikor kiderült hogy ez maga a pecsételőhely! Nosza elő az igazolófüzetekkel és már nyomtuk is bele a megérdemelt tintás jelet. Aztán bementem az itatóba is, de sajnos semmilyen rágcsát, csokit, vagy nasit nem kaptam. Ez egy kicsit lelombozott. Szedelőzködtünk és haladtunk tovább. A turistaház romjainál nem álltunk meg, mert éppen egy népesebb társaság ült a falmaradványokon, úgy hogy balra vettük az irányt. Kiértünk a Zsíroshegyi aszfaltozott útra, és elég tempósan haladtunk rajta. Elég sok autó jött-ment az úton, ezért érdemes volt erre figyelnünk. A volt csillesort jobb kéz felől csak messziről láttuk, nem mentünk oda megnézni. Aztán szerencsére nemsokára jobbra letértünk a az aszfaltról, de még mindig a település mellett haladva. Elhagytunk egy GSM tornyot, amit érdekes módon mintha egy köves domb kibányászása után telepítettek volna a gödörbe. Majd egy sorompó, és tájékoztató tábla után kezdődött a szuszogtató emelkedő a Felső-Zsíros-hegy felé. Vízmosásokkal tűzdelt kavicsos út vezetett a fenyők között. Aztán egy helyen kicsit letérünk a kékről, hogy egy dombtetőről gyönyörködjünk a kilátásban.

Kilátás az Alsó-Zsíros-hegyre. Háttérben a Kevélyek.

Rövid pihenő után továbbindultunk a Nagy-szénás felé. Megnéztük a turistaház emlékfalat, majd kapaszkodni kezdtünk a csúcs felé.

A volt turistaház emlékkfala

A csúcsra vezető ösvényt taposva

Egész kis tömeg volt már a hegyen. Itt-ott párok feküdtek, élvezték a szép napot és a kilátást. Mi is lepihentünk fent, és nézelődtünk.

A Nagy-szénás tetején. Háttérben a Pilis és Dobogókő.

Jó félórás pihenő után indultunk tovább Piliscsaba felé. Leereszkedtünk a hegyről, és belevetettük magunkat ismét az erdőbe. Kellemes szintben haladó szekérúton haladtunk a Kutya-hegy nyerge felé. Igazán jól esette a kellemes levegő és a csönd ami körülvett minket. Aztán egy nagy fánál (amit a térkép is jelez) a K jobbra, a K+ balra indult a sárga jelzés felé. Arra is már jártam egy előző túrám során. Most jobbra tértünk, és a hűvös erdőben elkezdtünk lejtmenetbe váltani. Elég komoly fakitermelés lehetett itt az elmúlt hetekben, mert mindenhol kivágott fahalmok voltak. Bükk, gyertyán, tölgy. Aztán a K jelzés jobbra rátért egy erdészeti útra, amiről majdnem nem jó helyen tértünk le, ugyanis a sok kivágott fa pont a letérő ösvényre volt halmozva. A Bükkös-árokban haladtunk lefelé elég mély vízmosást keresztezve jobbról-balról. Az utána következő Bükkös-kúti-árok kissé már egyhangúvá tette az ereszkedést.

Ereszkedés Piliscsaba felé

Átkelés a védett terület kerítésén

Bár itt az erdőben még mindig kellemesebb volt az út, mint utána mikor kiértünk belőle, és újradózerolt, valami vöröses anyaggal borított poros úton haladtunk, ill. nyeltük a port. Elgondolkoztunk azon, hogy vajon honnan került ide ez a vörös salakos tömör anyag. Reménykedtünk benne, hogy nem Kolontár vagy Devecser környékéről! 

Reméltük, hogy nem vörös iszap...

Itt már kezdett igazán meleg lenni, és mivel már elfogyasztottuk a vízkészletünket, annak hiányát is megtapasztaltuk. Amint elértük a Piliscsaba szélén lévő ipari területet, már jóformán csak arra gondoltuk, hogy mikor érünk egy közkúthoz. Szerencsére néhány utca után ez is megtörtént, és jó érzéssel ittunk a hideg friss vízből. Újult erővel vágtunk át a településen, és a 10-es úton, majd a temető mellett elhaladva meg is érkeztünk  a vasútállomáshoz. Ott még megtettem a pecsételés szükséges lépéseit egy udvarias vasutas társaságában, majd autóba szálltunk és hazamentünk.

Szintábra:

2010.10.30. - BÖRZSÖNY II. ( Nagymaros - Remete-barlang - Szent Mihály-hegy - Hegyes-tető - Zebegény )

Táv: 13 km

A túra útvonala:

Egy szép napos – bár elég párás – októberi szombaton fiammal nekiindultunk egy börzsönyi túrának. Pontosabban most nem a magas Börzsönybe - mint egy előző túrámon, - hanem a Duna-kanyar egyik szép helyére a Szent Mihály-hegyre esett a választásunk. Autóba ültünk és Zebegényig mentünk. Ott a vasútállomás mellett leparkoltunk, majd elsétáltunk a vasútállomásra - ami elég lepusztult benyomást tett ránk - megvettük a jegyeket, majd a kb. 5 perces késéssel befutó személlyel elvonatoztunk Nagymarosra ahonnan a túrát indítottuk. Mikor leszálltunk a vonatról egy ott lévő igen gazdag választékkal rendelkező zöldségesnél bevásároltunk egy kis gyümölcsből. Egy-egy banánt egyből be is faltunk, hogy a fárasztó vonatozás során elveszített energiát pótoljuk. Aztán nekiindultunk a sárga jelzésnek. Elég hamar a XIV. században épült nagymarosi templomhoz értünk, amit már – fényképekről – ismertünk.

A nagymarosi templom

Viszont csak most tűnt fel, hogy elég érdekes átépítések voltak az épületen. Az oldalsó falon lévő gótikus – vagy legalábbis nekem annak tűnő – ablakokat egy újabb keletű hatalmas ablakkal erőteljesen átrendezték. Gondolom a régi ablakokat belső felüknél befalazták. 

Érdekes ablakozás...

Ezt persze csak akkor tudtuk volna megállapítani, ha bemegyünk, de ezt nem tettük meg. Talán majd legközelebb. A nézelődés után továbbmentünk a nagymarosi utcákon. A belterület elhagyása után elég sokáig haladtunk a külterületi hétvégi házak között. Mint ne mondjak, szerettem már magam mögött tudni a házakat. Vártam az igazi erdei ösvényeket. Ez elég sokáig nem következett be. Utunkról visszafordulva megtekinthettük  a magasban méltóságteljesen trónoló Fellegvárat. 

Úton az S jelzésen. Visszatekintve Visegrádra.

Ahogy emelkedtünk, úgy nyílt ki a Duna-kanyar látképe előttünk. Sajnos az erős pára eléggé elrontotta a látványt, de így emlékezetes volt. Érdekes volt, hogy a hegyen sok olyan hétvégi házat láttunk, ami ránézésre vagy 15-20 év óta lakatlan lehetett. Annyira körbenőtte némelyiket az erdő hogy elképzelni sem tudom hogy ezt a gazdája elnézné. Aztán elmaradtak mellettünk a házak és végre beértünk az igazi erdőbe. Vastag avarréteg fogadott minket az ösvényen.

A Rigó-hegy oldalában

A Rigó-hegy oldalában kimentünk a Gánti kilátóhoz, amit egy új tábla jelzett az S jelzésen. A 300 méteres kitérő nagyon megéri. Innen láttuk túránk során elsőnek a Duna-kanyar gyönyörű panorámáját. Ezt egy kis pihenésre ki is használtuk. 

Kilátás a Gánti kilátótól

Aztán nekiveselkedtünk újra és irányt vettünk a Remete-barlang felé az SΩ jelzésen egy hangulatos ösvényen. 

Kanyargó ösvény a Remete-barlang felé

Természetesen fiam kedvéért – no meg én sem álltam ellent – minden kiszögelésnél megálltunk ahol a Dunára lehetett nézni. A csend a jó idő és a gyönyörű októberi színek megtették a hatásukat. A Remete-völgy felett megcsodáltuk a hatalmas kőomlás félét. Majd egy ösvényen, ami nem a turistaút része leereszkedtünk egy kilátóponthoz, és nézegettük a Dunán úszó hajókat és a parton futó vonatokat.

Kilátás a Remete-völgyre és a Dunára

Mint ha egy terepasztalt szemléltünk volna. Fiúgyermekes apukáknak kötelező kitérő! Magam állíthatom. Ezután nekiveselkedtünk és egy meredek lejtőn elkezdtünk ereszkedni a völgybe.

Sziklák a Remete-völgyben

Ezen a részen elég nagy volt a szembe forgalom, gondolom mindenki a barlangoktól jött. A völgyben elmentünk néhány beton rom mellett. Ki tudja mik voltak azok régen. Első elgondolásra valami katonai dolognak gondolnám. Aztán az ösvény meredeken kapaszkodni kezdett felfelé. A végén a megérdemelt jutalommal a Remete-barlanggal.

A Remete-barlang

Kilátás a barlangból

Na itt jól körülnéztünk, sőt a barlangoktól lefelé egy kis ösvényen le is ereszkedtünk körülnézni. Ami jó ötletnek tűnt addig, amíg nem kellett megnézni hogy merre kell majd visszamászni. Kis pihenő után tehát visszakapaszkodtunk a barlang előtti kis tisztásra és kezdtük keresni a sárga háromszög jelzést. Amit természetesen – mármint a jelet – másodperceken belül fel is fedeztünk a sziklákon. Bár amikor nekiindultunk, hogy arra felé megyünk tovább nem igazán vettük észre merre kellene menni. Az irány jó volt, de pár perces fejtekergetés után találtunk csak rá az ösvényre, ami a szikláktól jobbra felfelé vezet a hegyoldalba. Nosza megkezdtük a kapaszkodást a fák között. Maga az ösvény egy idő múlva eltűnt, de az itt-ott feltűnő jelzések mutatták a fő csapásirányt. Szuszogtató emelkedőt kellett megmásznunk, de elértük a sárga kereszt jelzésű ösvényt. Ott egy szemből jövő csoportnak elmagyaráztuk merre juthatnak le a barlanghoz. Aztán az ösvényen balra fordultunk, de nem mentünk fel a Szent Mihály-hegy csúcsára, hanem a háromszög jelzésen balra megkerültük azt. Kis gyaloglás után jobbról megérkezett mellénk a kék sáv, így azon folytattuk emelkedésünket az Ürmös-rét ill. a Hegyes-tető felé. Útközben megnéztük a körülkerített kutatóárkokat, majd kiértünk az Ürmös-rétre. Itt a tisztáson egyből lehetett látni, hogy kisebb csoportok haladtak velünk a kilátó felé. Természetesen mi is a Julianus barát tornyot  céloztuk meg, és egy kis enyhe emelkedő után már ott álltunk alatta, majd természetesen felmentünk a tetejébe.

A Julianus barát torony a Hegyes-tetőn

Ott persze kisebb tömeg volt, úgyhogy helyezkedni kellett a kilátást megörökítő fotó elkészítése érdekében. Ha valaki idáig felmászik, ki ne hagyja a nézelődést.

Kilátás a Dunakanyarra a toronyból

Valóban szép látvány a Duna-kanyarra, a Visegrádi fellegvárra, a Prédikálószékre és úgy általában a Pilis vonulatára. Kis nézelődés után újra nekivágtunk a kéknek a Világos-tér felé. Erős lejtmenet kezdődött. Nem irigyeltem azokat, akik szemből jöttek felfelé. Jó kis kapaszkodás lehetett. A rét elején egy padon megpihentünk, és lejjebb apasztottuk a velünk kiránduló élelmiszerek súlyát, majd nekivágtunk a túra utolsó szakaszának Zebegény felé a sárga jelzésen. Ez egy szép laza emelkedővel indult majd süllyedt az általam úgy szeretett börzsönyi erdőben.

Az S jelzés a Remetekereszt-bércen Zebegény felé

Aztán a lejtő egy idő után megviselte a lábunkat és éreztük, hogy ha még sokáig tart, akkor méltán számíthatunk egy laza izomlázra. Ilyenkor jót tett azért a túrabot. Hivatalos álláspont szerint kímélte a térdet az ereszkedésnél. Bizonyára így volt. Szép lassan közeledtünk Zebegényhez: Már a túra előtt eldöntöttem, hogy a Trianon emlékművet feltétlenül felkeressük, úgy hogy a sárga kereszt jelzés felé vettük az irányt és így értük el az emlékhelyet. Felmentünk a kilátóba és természetesen a környékén is körbenéztünk. Amint az várható volt sok-sok nemzeti szalagos koszorú volt mindenfelé.

Kilátás a Trianon emlékmű tornyából

Trianon emlékmű

Mivel már kezdett késő lenni, - sok időt eltöltöttünk a Duna-kanyar nézelődésével a túra első szakaszán – ezért túl sokat nem is időztünk itt, hanem egy jól kiépített szerpentinszerűen kanyargó járdán lementünk a településre, ahol elsétáltunk a templom mellett majd autóba szálltunk.

A zebegényi Havas Boldogasszonynak szentelt templom

Kissé kifújtuk magunkat és elindultunk hazafelé. Már ekkor elhatároztam, hogy egy napra érdemes még Zebegénybe is ellátogatni és körülnézni, mert most erre sajnos nem volt időnk.